47.rész~ Nem jó egyedül lenni

Hahii :) Így majdnem 20 nappal később, meghoztam a következő részt. Erről igazából nem tudok sokat beszélni, ezért nem is teszem. :D Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!!♥♥

*Niki szemszöge*

-Niki! Elaludtál. Menj haza!- hallottam Jess hangját.
-Na mi van, már nem vagy olyan flegma?- most én voltam az- Remélem elmentek a fiúk és nem jönnek haza, amíg ilyenek.
-Mit hordasz össze?- értetlenkedett Jessy- Gyere, haza megyünk, alvásra van szükséged.
Kinyitottam a szemem, és a kórházban találtam magam. Körülnéztem és nem volt ott egyik fiú sem.
-Hol vannak? Ez megint valami trükk? Miért vagytok ilyen flegmák velem?
-Gyere haza, majd elmondod mi történt. Nina, vigyázz légyszi Szofra. Legyél mellette, amikor csak lehet!- adta ki a parancsot Jessy, és már mentünk is haza.
Hazaértünk és leültem az ágyra. A fiúk illata a levegőben. Olyan volt, mintha ott lennének.

'Lehet, hogy itt vannak. Mi van, ha Niall megharagudott rám, amiért kiabáltam vele? Nem kellett volna.'

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez az egész megtörtént és Niallel tényleg összevesztem. Lejátszódott a fejemben újra ez az egész dolog, hallottam Niall hangját és éreztem a kezét a vállamon, ahogy lelök az ágyra. Megrezzentem. hirtelen kirázott a hideg. Elővettem a telefonomat és elkezdtem a névjegyek között keresgélni. Megtaláltam Niall számát és fel is hívtam. Beszélni akartam vele, hogy jól van-e és hogy mi újság. De sajnos nem vette fel.
Közben Jessy csinált nekem egy bögre forró kakaót. Behozta nekem a nappaliba, odaadta, majd leült mellém az ágyra.
-Mi volt az előbb a kórházban? Miről beszéltél?- nézett rám értelmetlenül.
Elmeséltem neki, hogy mit álmodtam, hogy mindenki flegmázott velem és minden egyes kis mozdulatot, mondatot. Még azt is, hogy összevesztem Niallel.
A "mesémet a What Makes You Beautiful zene szakította meg. Niall hívott. Rögtön felvettem. Mikor meghallottam a hangját, görcsbe szorult a gyomrom és a gombóc a torkomon egyre nagyobb lett.
-Szia kicsim, mi újság?- köszönt. Ekkor eltört a mécses és elkezdem sírni.
-Szia. Nincsen semmi, nagyon hiányzol! Hogy érzed magad? Többiek?- szipogtam.
-Te is rettentően hiányzol. Nagyon jó itt, most éppen Dublinban vagyunk. Bár, ha itt lennél velem, akkor sokkal jobb lenne.- mondta Niall szomorú hangon.
-Mikor jöttök már haza?-szipogtam még mindig.
-Nem mondta Harry? 2 hónapot leszünk, nem egyet, szóval még soká. Bárcsak hamar eltelne az az idő.

~Közben a kórházban~

*Szof szemszöge*

'Nincs itt Niki. Nem jó egyedül lenni. És egyáltalán miért vagyok itt? Haza kell mennem, várnak a fiúk!.... De ők nincsenek is otthon. Hiányzik Loui.'

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben újra és újra. Az infúziós tű még mindig a kezemben volt és lassan folyt a folyadék a testembe. Az óra másodpercmutatója kattogott, a madarak nem csiripeltek kint, csak az eső hangját lehetett hallani. Kopogtak az esőcseppek az ablakon, és a fejemben a gondolatok csak úgy visszhangzottak. Rossz volt egyedül feküdni egy szobában, ahol nincsen semmi és senki, csak te és egy óra ami az idő múlásának rettentő lassúságát fejezi ki.
Elmerültem a gondolataimban, mikor egy nővér jött be a szobába.
-De jó, hogy itt van valaki!- sóhajtottam fel.- Ha nem jött volna be, biztosan megzakkanok.
-Jó napot kisasszony, hogy van?
-Jól, bár a fejem nagyon fáj. És fáradt is vagyok.
-Pihenjen sokat, ha minden igaz és sikerül elvégezni az összes vizsgálatot, ma este már otthon alszik. Addig is kap még egy adag infúziót- mondta és feltette a második zacskó folyadékot.
-Nem lesz ez sok?-néztem rá.
-Nem. Kell a szervezetének. Beengedjem a barátnőjét?- nézett rám kedvesen.
-Igen. Köszönöm.
Azzal ki is ment és megint egyedül maradtam. A hangok egyre hangosabbak lettek. Az esőcseppek hangosabban verték az ablakot, az óramutató hangosabban kattogott.  Egyre inkább egyedül éreztem magam.