*Niki szemszöge*
Mikor Jessy összes nekem intézett szavát felfogtam, nagyon nagy lelkiismeret furdalásom lett. Felálltam és a szobája felé vettem az irányt. Mikor odaértem, be akartam menni, de az ajtaja zárva volt. Hallottam, ahogy zokog. Tényleg nagyon megbántottam szegénykémet.
-Jessy. Kérlek nyisd ki! Nagyon megbántam amit mondtam és szeretnék bocsánatot kérni. Nagyon sajnálom, és tudom, hogy nem kellett volna ezzel foglalkoznom.
-Ez igaz. Nagyon rosszul esett... Azt gondolom, nem kéne ezzel foglalkoznod, nem a te életed. Majd én eldöntöm, hogy kivel kavarok.
-Teljesen igazad van, és tényleg nagyon megbántam.
Ekkor hallottam, hogy Jessy feláll az ágyról és kinyitja az ajtót. Megöleltük egymást.
-Tudod, hogy nem tudok rád haragudni- mondta Jessy.
-Tudom. Senki nem tud rám haragudni- viccelődtem.
-Ez igaz. De máskor kérlek ne foglalkozz az életemmel.
-Nem fogok, megígérem! Nem megyünk el kajálni? Nagyon megéheztem.
-Szofhoz kéne visszamennünk- juttatta eszembe Jessy.
-Menjünk kajáért, aztán megyünk Szofhoz. Tuti örülne a kajának. Tudod milyen!
Elmentünk a Nando's-ba, vettünk kaját, és már mentünk is a kórházba. A szobába lépve, láttuk, hogy Szof már pakol össze és indul haza.
-Sziasztok lányok! De jó, hogy jöttök, mehetünk is haza!- nevette el magát. Mi annyira nem éreztük viccesnek, ugyanis se én, sem pedig Jess nem szeretünk kórházba járni. De legalább mehettünk haza.
*Otthon*
Hazaérve Szof felhívta Louist és beszélgettek. Reméltem, hogy Loui nem akkor mondja el neki, hogy nem egy, hanem két hónapig lesznek, mert az nem jött volna jól. Mikor letették, Szof mást kezdett el hívni. Valami csütörtökről beszélt, és hogy akkor megy. Nem értettem. Hova megy Szof csütörtökön, és ezt miért nem mondta nekünk? És akkor esett le. Pestre megy.
-Szof, tedd le le légyszíves. Kérlek!- szóltam rá.
Le is tette.
-Mi az? Baj van? -értetlenkedett.
-Biztos jó lesz hazamenned? Nem kéne egyedül ilyen messzire menned, főleg, hogy most, Louis távollétében nagyon sebezhető vagy.
-Elmegyek, és kész. De nem szeretnék veled összeveszni, szóval légyszi hagyj ezzel a témával.
-Jó, de tudnod kell, hogy én csak féltelek!
-Köszönöm!- nézett rám és egymás szemébe néztünk. Láttam megcsillanni kék szemében a félelmet.
-Mi a baj? Látom a szemedben, ne mondd azt, hogy nincs semmi baj!
-Félek! Félek attól, hogy mi lesz a reakciója Tomynak, hogy mit fog mondani, és hogy egyáltalán mit fogok mondani.
-Figyelj, ha ott leszel, biztosan másképp fog viselkedni, mint a telefonban. Ebben biztos lehetsz! Sőt, ha már nem érez irántad semmit és te sem iránta akkor biztos tök higgadtan megtudjátok beszélni a dolgokat.
-Szerinted nem érez irántam semmit, ha úgy teszi le a telefont, hogy "Szia, szeretlek"?
-Ajjaj. Itt baj van. Vigyázz vele kérlek!
-Köszi, hogy próbálsz segíteni, aranyos vagy. Vigyázok! De most nem szeretnék róla beszélni.
-Jól van, megyek aludni. Jó éjszakát, és ne törd ezen magad! Szeretlek!- ezzel a mondattal a beszélgetésnek vége lett, és mindenki ment a szobájába.
A hét többi része hosszú volt és unalmas.
*Szof szemszöge*
Nem mentem suliba azon a héten, mert nem láttam sok értelmét. Kedden még vissza kellett menni a kórházba, szerdán meg már arra az egy napra nem mentem be. Otthon voltam és unatkoztam, néha átmentem anyáékhoz, segítettem neki vigyázni a kicsire, meg a házimunkában. Lementem Mackóhoz is. Nagyon sokat beszélgettünk vele mindenről. Louisról, a csajokról és egy személyről, akit ő nem ismer, de elmondtam neki mindent róla. Tanácsot kértem tőle, hogy mit tegyek, mert igen nehéz helyzetben voltam. Nem tudtam egyedül dönteni, Mackó meg mindig megmondta, hogy mit kell tennem, mit lát helyesnek kívülállóként. Meg neki egyébként is több élet tapasztalattal volt már, és ő minden helyzetben tudta mi a jó.
Eljött az a bizonyos csütörtöki nap. Reggel fél hatkor felkeltem, mert hamar indult a repülő. Nagyon féltem. Niki kivitt a reptérre és kaptam tőle egy kis bátorítást, és rám lett parancsolva, hogy egyből menjek haza, ha valami történik.
Már a repülőn ültem, mikor felhívtam, vagyis megpróbáltam felhívni Tomyt, hogy úton vagyok, de nem sikerült, ugyanis nem volt térerő. Annyira izgultam és féltem, hogy mi lesz Pesten, hogy azt is elfelejtettem, hogy a repülőn nem tudok telefonálni. Elaludtam, és a pilóta hangjára keltem fel, hogy megérkeztünk Magyarországra kapcsoljuk be az öveket. Leszálltam a gépről és egyből hívtam Tomyt, hogy itt vagyok. Megbeszéltük, hogy hol találkozzunk és odamentem.
